Színházpedagógia

Az előadásokról, foglalkozásokról megjelent kritikák, vélemények

KÖVEK

Marik Noémi: Boldogtalanság Gyerek-szenvedéstörténetek a Kolibriban

 "(...) Még játékosabb előadás a jóval sikerültebb, erősebb darabból, az ausztrál szerzőpáros, Tom Lycos és Stefo Nantsou munkájából készült Kövek. Nem alaptalanul nyerte el egyöntetűen a kritikusok és a nézők tetszését. A Kövek a bűn és bűnhődés kérdését tárgyalja két kiskamasz (egy tizenhárom és egy tizenkét éves fiú) felelőtlen, unalomból és szeretethiányból fakadó csínytevésén keresztül. (A fiúk egymást heccelik és viszik a balhéba. Egy hídról köveket dobálnak az autókra, amibe az egyik sofőr belehal.) Kié a felelősség, mennyiben hibásak e fiatalok, és mennyiben a szüleik, hol a határ bűn és csínytevés között? - veti fel a kérdéseket pergőn és leleményesen az előadás. A két remek színész, Szanitter Dávid és Ruszina Szabolcs - akik a többi szerepet, a másik oldalt, a rendőrök, a nyomozók figuráját is eljátsszák - a rendező, Stefo Nantsou segítségével - aki pedig egyben társszerzője is a darabnak, s a művel bejárta már egész Európát - fokozatosan vezetik be a nézőt e két kiskamasz világába, meggondolatlan kalandjába majd pokoljárásába.

A gyors szerepcseréket a szellemesen praktikus jelmez segíti: a melegítő cipzárjának lehúzásával elővillanó ing és nyakkendő a csellengő fiúkból egyszeriben rendőröket, a surranókból pedig egyenruhát varázsol. A díszlet is erősen redukált, három egyszerű fémlétra variálásának segítségével valamint hangeffektusokkal (visszhang, fröcskölés, riasztóvijjogás, autótülkölés, madárcsiripelés utánzásával) teremtik meg a helyszíneket, jelenítenek meg hidat, csatornát, raktárat, börtönt, tárgyalótermet stb., szinte a semmiből. Az eszköznélküliség növeli mind a játszók, mind a nézők kreativitását, határtalan teret nyitva a képzeletnek. Az előadás végére annyira átvesszük a játék ritmusát, szabályrendszerét, hogy már erre a minimális segédletre sincs szükségünk, a varázslat e nélkül is működik.

A Kövek mindemellett némiképp az úgynevezett bevonós, kiszólós előadások közé tartozik - a gyereknézők is megszólíttatnak például a kocsmai beszélgetésben, amikor is elmondhatják, bűnösnek tartják-e a két fiút. Az előadásnak a zene adja a keretét. Mind erőteljesebbé váló gitárszólóval kezdődik és zárul a történet: a két fiú elmélyedve, szenvedélyesen játszik - zenébe szublimálják elfojtott szorongásaikat, érzéseiket (ezzel egyúttal egyfajta utat, terápiás lehetőséget is felkínálnak az alkotók).

A Lycos-Nantsou szerzőpáros darabja a leginkább kérdésfelvető, elgondolkodtató és a legkevésbé didaktikus. Mérlegelésre, állásfoglalásra késztet, és nem csak elijeszteni akar a csínyektől, de rádöbbenteni is a tettek súlyára, a csínyek esetleges következményeire, valamint megértetni a kiváltó okokat - az utat, amely ide vezet. (...)" (Critcai Lapok, 2004./12.)

Dátán Attila: "Ahogy te gondolod" - Színházi élmények feldolgozása

"2004 decemberében találkoztam először a Kolibri Színház pedagógus-továbbképzésre invitáló felhívásával, amire azonnal jelentkeztem is. Az első foglalkozás, ahol megismertük a színház törekvéseit, megnéztünk egy előadást, és játékos formában rögzítettük első benyomásainkat, azonnal meggyőzött a Kolibri programjában rejlő lehetőségek nagyszerűségéről. A képzés szellemi, lelki felüdülést jelentett: akár előadást néztünk, akár a feldolgozás módszertanával foglalkoztunk, az órák észrevétlenül röppentek el, és a fáradtságnak nyomát sem éreztem. Alig vártam, hogy kipróbáljam gyerekekkel is a tanultakat. Az első pillanattól bizalommal voltam a képzés iránt, de megdöbbentett, hogy minden úgy történik a feldolgozás során, ahogy ezt a foglalkozások vezetői Végvári Viktória (színházpedagógus), Császár Bíró Éva (egészségnevelő) és Kulin Eszter (ELTE TOFK docense) mondta. Akkor már tudtam, hogy sok örömöm származik nekem is és reményeim szerint a gyerekeknek is a Kolibri Színház munkájából. Az idő azóta megmutatta, hogy sokkal több öröm származhat belőle, mint azt legmerészebb álmaimban gondoltam.

Önmagában a színházlátogatás is élmény, különös légköre nagy hatással van a gyerekekre (és rám is). Az előadások témái, hangvétele sok új rajongót szerzett azok közül is, akik először el sem akartak jönni. Ismerjük mindannyian a kifogásokat: „Nem szeretem, mert a színház unalmas”, „Ki nem állhatom, ha énekelnek”, és így tovább. Akadt olyan, akit nehéz volt először elcsalni, de legközelebb már ő kérdezte, hogy mikor megyünk. Mentünk, ha volt pályázati támogatás ingyen, különjárattal, ha nem volt, pénzért, tömegközlekedéssel. Az 1-2 óra színházi varázslat után a leggyorsabbak Végvári Viktória vezetésével helyben azonnal feldolgozhatták (feldolgozhatják ma is) az előadást, de ebben nem részesülhet mindenki (csak egy csoport). Mit tehetünk, ha nem mi vagyunk a szerencsések?

Az előadás után, amilyen gyorsan lehet, az első lenyomat, a pillanatnyi érzelmek, hangulatok, az első benyomás rögzítésével kezdjük. A legjobb lenne közvetlenül a kijövetel után, de erre rendszerint nincs lehetőség, mert késő van, a szülők várják már érkezésünket, szóval nincs rá idő. Ezért én azt szoktam kérni, készítsenek egy képet az előadással kapcsolatban. Nem határozok meg sem méretet, sem eszközt, semmit, bármilyen pontosító kérdést tesznek fel, azt válaszolom: „Ahogy te gondolod.” Nem kötelező, csak kérem, hogy készítsék el a képet, mert kíváncsi vagyok, mit gondolnak. A legtöbben elkészítik, sokan már másnap hozzák. Izgalmas, érdekes képeket tesznek elém, órákig lehet nézegetni a munkáikat. (...)

Nem kell pontosan kitalálnunk, mit akartak mondani a képekkel, tudatosan készült a rajz, festmény, vagy csak kirajzolta magából; elég, ha észrevesszük, hogy a gyerekeknek milyen gyönyörű gondolataik vannak, mennyire ösztönösen jól használják a szimbólumokat, és örüljünk, hogy minket is el tudnak gondolkodtatni. A feldolgozó órákra célszerű mielőbb sort keríteni. Erre érdemes legalább két órát áldozni, mert több órai kompetencia-, személyiségfejlesztés, önismeret, értékpreferencia fér bele, ráadásul a diák–pedagógus kapcsolat is más szintre emelkedik. (Előfordult olyan is, hogy 3 duplaórát töltöttünk egy előadás feldolgozásával, de minden perce megérte.) Minél kevesebb idő telik el a színházlátogatás után, annál nagyobb hatásfokkal idézhetjük fel az előadást.

A feldolgozás két részből áll: az első a visszaidézés: emlékszik-e, értette-e a történetet; ekkor lehet tisztázni esetleges félreértéseket, értelmezni meg nem értett részeket. Ezt egy kis irányítással a gyerekekre lehet hagyni, mert amit az egyik nem értett, a másik értette, és egy jó hangulatú beszélgetés során hamarosan a helyükre kerülnek a dolgok. Az általam leggyakrabban használt módszer az előadás képeinek időrendi sorrendbe állítása és a szereplők lerajzolása, a kép mellé írt jellemzéssel (csoportmunkában). Játékos formában 3-4 fős csoportokat alakítunk, majd közösen megbeszéljük a munkákat.

A másik rész a továbbvitel, vagyis az erkölcsi továbbgondolás, amit magukba építve tovább vihetnek. Ezt a következő munkaformákban szoktam megvalósítani: az otthoni egyéni feladatot azért szeretem, mert mindig igazi önálló munkákat kapok vissza. Mivel nem kötelező, aki elkészíti, önállóan dolgozik (nem befolyásolják a barátok, padszomszédok), mert otthon egyedül és csak akkor készíti el, ha belső indíttatása van, vagy túlzottan kötelességtudó diák. Mindkét esetben őszinte és minőségi munka fog születni. Tapasztalatom szerint sokan a „rendszeres leckeelmulasztók” közül is elvégzik a feladatot, és meglepően színvonalas produkciókkal hívják fel magukra a figyelmet. Ez jót tesz önértékelésüknek, és a közösségben elfoglalt helyük is megerősödhet vagy javulhat.

Az órai feldolgozást kis- és nagycsoportban szoktuk végezni, de ritkán, kérésre választható az egyéni megoldás is: ennek akkor van értelme, ha az ötlet kidolgozását valaki csak egyedül tudja elképzelni. Nagycsoporton az egész osztályt értem. A beszélgetések nagy körben történnek, időnként egy körkérdés fut végig, ahol egy rövid én-közlést mindenkinek kell adni. A közbenső időben kisebb-nagyobb csoportokban dolgoznak; a csoportlétszám mindig a feladatok számától függ (minden csoport más megoldáson dolgozik), és a csoportok elosztása is játékos formában történik.

A drámapedagógiai eszközök lehetővé teszik, hogy a gyerekek felszabadultan foglalkozzanak és beszéljenek olyan dolgokról, amelyek valamilyen formában jelen vannak életükben, de felvetődő kérdéseikre nem kapnak választ, vagy ellenőrizetlen csatornákon keresztül, többnyire megtévesztő információkhoz jutnak. Játék közben fejlődik problémaérzékenységük, szolidaritásérzékük, toleranciaszintjük, kifejezik véleményüket, mások bőrébe bújva kipróbálhatnak helyzeteket, közben saját belső feszültségük oldására is lehetőségük nyílik, és a nyomasztó gondok feldolgozásához is kaphatnak módszert.

Ezekhez az órákhoz minden helyszín megfelel, ahol lehet írni, rajzolni; hallgathatunk zenét, kezünk ügyébe kerülhetnek mindenféle tárgyak, amelyekhez hozzányúlhatunk, leülhetünk a földre és ahol másokat nem zavarunk (és mások sem zavarnak minket). Nekem volt alkalmam táncteremben is ilyen órákat tartani, de természetesen túlnyomó többségében osztályterem volt a helyszín. (...)

Ebben az esetben egy kicsit másképp használtuk a berendezési tárgyakat, és minden alkalommal át kellett rendezni a termet. Ilyenkor a gyerekek csöndben, örömmel, felszólítás nélkül és rendkívül gyorsan pakolnak (az óra elején és a végén is).

Számítanunk kell arra is, hogy az alkotási olyamat egészséges rendetlenséggel és munkazajjal jár. Aggódni azonban nem kell, mert a rendetlenség feladatonként változik, átalakul, a foglalkozás végére pedig teljesen eltűnik, a munkazaj pedig kellemes zsongás, amit aktívan dolgozó gyerekek hoznak létre, és köze sincs a lármához. Még akkor sem volt nagyobb zaj, ha éppen szünetet tartottunk egy kis feszültséglevezető mozgással. Amikor szükséges volt, mindenki feszülten figyelt. (...)

A feldolgozó órák csúcspontja a tárgyalás szokott lenni, ahol két nagy csoport dolgozik: az egyik az ügyész és csapata, a másik a védő és segítői. Felkészülnek, összegyűjtik az érveket, majd egy ember képviseli a vádat, egy a védelmet. A többiek papíron súghatnak, a „jogászok” időkéréssel jelezhetik, ha cserét kérnek. Parázs viták szoktak kialakulni, utána persze fordított szereposztásban is eljátsszuk. Lezárásként megkérdezzük az esküdtszéket (az egész osztályt), hogy „Bűnös vagy nem bűnös?”.

A Kolibri Színház előadásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy új lehetőséget fedezzünk fel a szülőkkel való kapcsolat fejlesztésére. A visszajelzések egyértelműen azt mutatták, hogy az órák visszhangja messze túllépett az órák keretein. A szülők boldogan számoltak be arról, hogy gyerekeik örömmel mesélik az órán történteket, nagy lendülettel készítik otthoni feladataikat, és várják az új színházlátogatást. Több szülő megköszönte, hogy az előadásokat megbeszéltük a gyerekekkel, és olyanok is akadnak, akik kérik, hogy hétvégén menjünk színházba, mert ők is szeretnének jönni. Az ily módon megélénkült kommunikáció tágította ki határainkat, és bővítettük Szülők Iskolája című programunkat a tanulásmódszertanon túl a nevelés más területei felé, többek közt a Kolibri Színház törekvéseinek bemutatásával (A látókör négyszögesítése. Móra-füzetek 3. Budapest, 2008).

A Kolibri Színház évekkel megelőzte korát akkor, amikor elkezdett a válással, csellengéssel, alkoholizmussal, a bűnelkövetővé válással, a hajléktalansággal, a testvérféltékenységgel, a fiatalok közti erőszakkal, a fiatalkori szexualitással, és ezek hátterét is felvillantó előadásokat létrehozni. Ezzel korábban (néhány megszállott kivételével) csak azok foglalkoztak, akik áldozataivá váltak bármelyik jelenségnek. Most egyre többen kapják fel a fejüket, mert az előadások összecsengenek a médiahírekkel, a tálalás minősége azonban nagyon különbözik. Éppen ezért lenne jó, ha a gyerekek előbb találkoznának előadás formájában a többségüket érintő problémákkal, megtanulnák kezelni őket, és csak utána kellene a megmagyarázatlan (vagy félremagyarázott) félinformációk tömkelegében eligazodniuk. Régen rossz, ha csak a kortársaktól hallottak, a köztük tapasztaltak és a médiában felszínesen tálaltak alapján szocializálódnak.

A Kolibri Színház értéke szemléletében, közvetítőerejében van. Az előadásokban rejlő lehetőségek kiaknázásával megelőzhetők lehetnek a tudatlanságból, befolyásolhatóságból, az önértékelés és önérvényesítés hiányából fakadó önsorsrontó helyzetek, melyek hatása sohasem áll meg az egyén határánál. A veszélyeket nem takargatni, leleplezni, tagadni kell a gyerekek előtt, hanem fel kell készíteni őket önmaguk megvédésére lélekben és testben egyaránt." (www.osztalyfonok.hu)

LILA TÖRTÉNETE

MTI - Lila monológok

"Egy ismeretlen francia tizenéves naplóregénye alapján készült, a Párizs külvárosában élő tizenévesek szexualitása és az erőszak összefonódásáról szóló darabot mutat be szombaton a budapesti Kolibri Pince, Lila története címmel.

Mint az előadás rendezője, Vidovszky György az MTI-nek elmondta, a darabbal először Novák János, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója találkozott a berlini gyermek- és ifjúsági színházi fesztiválon, az Augenblickmal!-on.

"Eleinte engem is megdöbbentett a regény szövege, de egy idő után megéreztem a stílusában valami érdekes költőiséget, ami vonzani kezdett. Miközben próbáltam ezt megfejteni, utánanéztem a könyv történetének, és akkor tudtam meg, hogy a Chimo csupán egy álnév. A szerző kilétét a kiadó sem tudta kideríteni, semmit sem tudunk róla" - fejtette ki Vidovszky György az 1996-ban kiadott naplóregényről.

A számos ifjúsági darab színpadra állításáról ismert rendező úgy vélte, az erőszak és a szexualitás összekapcsolódása a magyar társadalomban is érvényes probléma a XXI. század elején, és a színházban árnyaltan lehet feltenni az ezzel kapcsolatos kérdéseket.

"Részben a média, részben a társadalmi normák megváltozása, az erkölcsi korlátok lazulása miatt kétségtelenül torzult magatartási formák alakulhatnak ki a kisebb-nagyobb közösségekben. Valóban el lehet azon gondolkodni, milyen jövőképet kínál ma a magyar társadalom egy tizenévesnek a gazdasági válság közepette. Az emberek úgy érzik, növekszik az erőszakos bűncselekmények száma, Magyarország az európai pornóipar egyik központja, és akik ebben részt vesznek, azok itt nőnek fel közöttünk" - hívta fel a figyelmet a darab hazai aktualitására.

Vidovszky György hangsúlyozta: noha nem kell a darab minden szavát valóságnak venni, a színház általában valós jelenségek esszenciáját adja. Megjegyezte: abban a belvárosi gimnáziumban is, ahol tanít, előfordultak a mosdóban olyan szexuális események, amelyek hasonló szerepzavarból, kitűnni vágyásból eredtek. "Ezek a diákok is valahonnan vették a mintákat" - fűzte hozzá.

A rendező két évvel ezelőtt mutatta be a Kolibri nagyszínpadán a Kócsag című előadást, mellyel emlékei szerint meg kellett küzdenie: a teátrum elsősorban gyermekszínházként ismert, így a darab némileg disszonánsan hatott a maga erőszakosságával, kendőzetlen verbalitásával. A Kolibri Pince más helyszín, ide talán máshogy jön el a közönség - tette hozzá.

"Annak az előadásnak nincs sok értelme, amelyik nyugodtan hagyja a publikumot, miután az hazament. Legyen valami intellektuális következménye annak, amit a néző látott. Mi nem a közönség provokálására építjük a darabot, de szeretnénk bizonyos témákkal szembesíteni a nézőket" - hangsúlyozta.

Vidovszky György tapasztalatai szerint a fiatalok érdeklődését általában akkor lehet felkelteni, ha azt érzik, számba vannak véve. "Noha gyermekszínházakkal jól el vagyunk látva, Magyarországon alig vannak ifjúsági előadások, ez a korosztály elsősorban felnőtt darabokra jár, amelyeknek a formanyelve nem biztos, hogy megfelel az ő világuknak" - fejtette ki.

Mint a rendező elmondta, minden előadásánál drámafoglalkozást szokott tartani vagy szervezni; a drámapedagógiai programot a Bárka Színházban kezdték el, de az néhány éve már a Kolibriben is működik.
Németországban a legtöbb színház, még a legnagyobbak is komolyan veszik ezeket a foglalkozásokat, szinte mindenütt alkalmaznak egy színházpedagógust, aki arra figyel, hogy a diákközönség úgy érezze, neki szól az előadás, és segít a téma és a darab befogadásában - említette a külföldi példát.

"Amit mi csinálunk, az nem gyorstalpaló, nem hasonlít a Ruszt-féle beavatószínházhoz sem, hanem elsősorban témákra fókuszál. Az Iskola a határon című darab esetében például a barátság, árulás, megbocsátás kérdéseire" - számolt be a rendező.

Mint hozzátette, a színház-pedagógiai programokra a tanárok is egyre inkább fogékonyak: megússzák azt, hogy értelmező-elemző beszélgetést kelljen tartani a megtekintett előadásról, és a diákok sem megválaszolhatatlan kérdőjelekkel a fejükben távoznak a színházból. A Lila története rendezője kiemelte: a gyerekeknek meg kell tanulniuk a színház nyelvét, ha ennek a művészi  kifejezésformának az értő élvezőivé szeretnének válni. Így olyan dimenziók nyílnak meg számukra, amelyben nagyobb utazást tudnak tenni." (www.undock.eu)

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat